Hell Ultra 2024 Manali-Darcha

Este 8 óra van. Ülök a hotel halljában és várom, hogy "üssön az órám". Mindenki értetlenül néz rám: mi a frászt csinálok még mindig, kijelentkezés után, cicanadrágban, aláöltözetben az elegáns előtérben. De engem mindez nem érdekel. Mint egy narkolepsziás, még mindig igyekszek felfalni minden egyes alvásmorzsát, ami elém kerül, hiszen nagyon jól tudom, hogy pár napig ezekből élek majd (szó szerint).

Majd 9-re kiballagok Manali főutcájának a végére. Látszólag semmi különös. Tébolyodott tömeg hömpölyög a szemetes utcákon. Ordít a kakufónia. A disco-k előtt kígyózó sorok, a kocsmák előterében a törzsközönség "mulat"…

Förtelem, de már tudom, hogy ezek az élmények is segítenek, hogy minél könnyebben rugaszkodjak el a "civilizált" világtól.

Rajt előtt a szokásos small-talkok a többiekkel (mindenki jól van, izgul, stb.). Végre befut Ankush és átadhatom neki utolsó értékeimet is. Ezzel elvágom utolsó esélyemet is az eltántorodásra, úgymond: leengedem az ugróhálót magam alatt. (Mert valljuk be, mindenki beszarik, amikor belegondol, hogy 500 km áll előtte a Himalájában…) De most már tényleg csak a futóruha és némi frissítés van nálam. Itt, a világ másik oldalán, az éjszaka közepén, a Hegyek lábánál.

Sorsom hát eldöntetett!

Vishwasék gyorsan felfújják a lufikaput, beállunk, visszaszámlálás és végre rajt!…

…rossz gombot nyomok meg az órámon. Nem indul. Töketlenkedek. A többiek már futnak Vishwasék mondják, hogy induljak. Nyomkodok még egy ideig, aztán végre elindítom és én is átbotorkálok az érdeklődő csőcseléken.

Szokásomhoz híven a mezőny legvégén kezdem a versenyt. Csoszogunk ki Manaliból. Lassan lassan hátunk mögött hagyjuk a forrongó várost. Egyre magasabbra szerpentinezünk, így egyre magasabbról, egyre inkább fényképszerűnek tűnnek a város fényei és lassan körülfolyik a csend. Ügetünk még pár órát és abszolút csendben, sötétben haladhatunk az első óriás válla felé a Rohtang La-hágóba.

Tavalyi hibámból okulva, most hamarabb elkezdek öltözni és hoztam magammal egy széldzsekit is, így a Rohtang-ra felérve, habár rohadt hideg lett és tépked a szél, azért mégsem érzem magamat annyira kiszolgáltatottnak, mint tavaly ilyenkor. Mivel este 10-kor indultunk, a hágóba érve (50 km, +2000m) szépen ránk virradt.

(Mivel idén, a tavalyitól eltérően, csak 480-asok és 220 km-esek alkotjuk a mezőnyt, újra másodikként érek a hágóba. Előttem Ram Jat az indiai haditengerészet katonája, aki már harmadszor veselkedik neki a 480 km-nek, hogy végre révbe érjen!)

Azért a hágón átfutva továbbra is egyetlen cél lobog a szemen előtt: minél hamarabb lemenekülni a kitett helyről!

20 km lefelé szerpentinezés vár rám. Nincs gond, gurulok lefelé. Közben vetkőzök, eszek. Leérek a Chenab-völgyébe és megkezdem utamat a Tandi híd felé! Közben találkozgatunk Ankushékkal (ekkor a komplett kísérőautóra + személyzetre gondolok), átdobálom a levedlett rétegeimet az autóba, néha felveszek ezt azt a kocsiból, dumálgatunk és spuri tovább.

Szeretem ezt a völgyet. Ez hasonlít legjobban az általam megszokott, alpesi környezethez. Csak itt nem 3-4 ezres hegyek, hanem 5-6 ezres óriások alkotják a völgy lábát. Hatalmas gleccserek táplálják a völgy mélyén tomboló Chenab-ot. De maga a hely hihetetlen nyugodt, rendezett. Nincs is baj. Csorgok lefelé. Utolérem Ram Jat-et is. Beszélgetünk pár szót, biztatom, mert elég elgyötörtnek tűnik a melegben és tovább csorgok.

Elérem a Tandi hidat. Iszok, eszek valamit és megyek tovább, mert egyre nagyobb a hőség és tudom, hogy előbb-utóbb én is szarul leszek.

Úgy is lett!… 🙂

Keylongot elhagyva már én sem röhécselek. Tűz a nap és ilyenkor próbálja felfelé lopni magát az ember, de egyre keményebb a szitu. Nincs meleg, de a 11+os UV sugárzás olyan, mintha közvetlenül az agyamat tűzné. Jispa környékén jön az enyhülés némi borulás és szitáló eső képében!

Valamelyest enyhülök és visszatér az életkedvem.

Így érjük el Darcha-t (tavaly itt állítottak meg a rendőrök). Mivel kb. 1 óra késésben vagyok a tavalyi időmhöz képest (ami nem baj, tekintve, hogy kétszer annyit szándékozok futni) idén se kép, se hang, senki sem fogad az anno oly nagyon védett checkpointon. Közben ránksötétedett. Átcsúszok a rendőri kordonok között, és beérek Ankushék autójához.

Mivel előzetesen már megbeszéltük, hogy itt fogok először aludni, így ők ennek megfelelően vártak: sofőrünk már az igazak álmát aludta, Ankush pedig kempingfőzőn kávét főzött magának, hogy amíg én alszok, ő virrasszon és dumálgathasson a barátaival.

/Fotók forrása: Hell Race hivatalos versenyképek/