Beszélgetés Bor Katával futásról, gyűjtögetésről-vadászatról, tornázásról, meg miegymásról

A következő írás újabb vendégszerzős termék. Barátom Bor Kata -elnézést, hivatalos nevén: Dr. Bor Katalin Diána- tollából származnak a közvetkező sorok.

Katával Békéscsabán, az edzői képzés során ismerkedtünk meg és kölcsönös tiszteleten alapuló barátságunk azóta is tart. Anno a békéscsabai képzés végeztével mesélte, hogy ő még továbbtanul, csak akkor már sportrehabilitációt. Majd feltűnt, hogy utána is tanult és vizsgázott, tanult és vizsgázott... Évek teltek el és újabb és újabb vizsgákra készült. Egyre jobban beleásta magát ebbe a szakterületbe, miközben családanya, valamint polgári állásában is komoly karriert épít és mindemellett persze "futogat"…

Kincstári szerénysége okán csak annyit említhetek, hogy korosztályos bajnoki címei vannak félmaratonon, maratonon, triatlonban, duatlonban és egy EB 2. helyezése aquatlonban…

DE! Jelen írás során sportrehabilitációs szakemberi minőségében bírtam szóra Katát. Fogadjátok szeretettel ezt a szerintem tanulságos és építő jellegű interjúféleséget!

• Mi motivál egy igen elfoglalt, más szakmában nagyon sikeres, teljesen más irányultságú nőt arra, hogy gyógytornász végzettséget szerezzen és szabadidejében ezt a szakmát gyakorolja?

Semmi. Nem vagyok gyógytornász. :) Azt szoktam mondani, hogy egy olyan ember vagyok, aki a mozgás gyógyító erejében hisz. Ha pedig mindenképpen be kell skatulyáznom magamat, akkor a mozgásszervi rehabilitációhoz kötődő végzettségeim közül a sportrehabilitációs trénert szoktam felajánlani - pusztán azért, mert ez volt az első olyan képzés, ahol úgy éreztem, megérkeztem. Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megkaptam a tankönyvemet és először kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre a saját mottómat szerepelt az első oldalán: "A sérülés komoly lehetőség a fejlődésre". Azonnal megkönnyeztem.

Az pedig, hogy hogy jutottam el a tankönyv első oldaláig egy nagyon hosszú történet. Születésem során a bal karom lebénult, s azt mondták a szüleimnek, hogy nincs mit tenni, ilyen marad. Pont akkor költözött a közelünkbe egy fiatal orvos házaspár, akik segítettek megfelelő szakembert találni, így a napi több órányi tornáztatásnak hála mindenre képes lettem. A következő mérföldkő az volt, hogy 3,5 évesen beleszerettem az úszásba, az általános iskolát pedig testnevelés tagozaton végeztem el. Ekkor már futóként voltam számontartva, de igazából mindenféle sport érdekelt, és mindenben benne voltam, amiben mozogni kellett. Gimnáziumban azonban gerinc problémáim lettek, és egyik napról a másikra felmentettek tesiből, kaptam fűzőt, és edzések helyett orvoshoz és kezelésekre kellett járjak. Egyebet sem hallottam, hogy mi mindent nem csinálhatok többé. Arra viszont nem emlékszem, hogy bárki is elmagyarázta volna, hogy pontosan mi is történt velem, vagy hogy miért is válik hasznomra ez a sok tiltás. Szerencsére addigra már annyira részemmé vált a napi több órányi változatos mozgás, hogy ösztönösen lázadni kezdtem. Összeraktam magamban, hogy a bal karom sérülése okán folyamatosan aszimmetrikus terhelem a gerincemet és igazából teljes testemet, ami hosszú távon nagyon sok problémát okozhat. Másrészt megtapasztaltam azt is, hogy ha nem mozgok, fáj a karom, napokon belül ügyetlenebb lesz. Tizenévesen tudatosult bennem, hogy csakis rajtam és azon múlik az egészségem, hogy mennyire figyelek saját testem jelzéseire és mennyire okosan és milyen tisztelettel bánok vele. Ha úgy vesszük, észrevétlenül megérkeztem a mozgásterápiák alapjaihoz. Így történt, hogy a tiltások helyett inkább mozogtam tovább, sőt versenyekre készültem - csak kicsit másképp, más hangsúllyal, mint mások.

Szerencsés vagyok, mert az évek során rengeteg inspiráló orvossal, gyógytornásszal, mozgásterapeutával, edzővel hozott össze a sors. Mindenkitől kaptam és tanultam valamit - legyen az pár kedves mondat, vagy elhivatottságuk példája. Ha tudnák, mennyire hálás vagyok nekik!

Ahogy idősödtem egyre tudatosabban "külön utas" lettem, s egyre jobban érdekelt az emberi test. Az egyetem alatt a könyvespolc jobb oldalán voltak a jogi képzésem anyagai, a bal oldalán pedig más valakinek az orvosi tankönyvei. Nekem csak a jobb oldalon lévőket kellett megtanulnom, de többnyire a baloldaliakat is kiolvastam. Fene sem gondolta, hogy később még hasznomra válnak! Ez azóta csak rosszabb lett. Igazából mindig tanulok valamit és állandóan képzésekre járok, mert fontosnak tartom a folyamatos fejlődést. Ha jogászként természetes, hogy egy állandóan változó jogszabályi környezethez kell alkalmazkodnom, akkor az egészség megőrzése terén miért ne követném az újdonságokat?

Könnyen lehet, hogy mind a mai napig csak a féktelen tudásvágyammal és saját nyavajáim, nyűgjeim rehabilitálásával lennék elfoglalva, ha egyszer csak nem szól egy nagyon kedves barátom, hogy lenne egy kis helyiség nekem is a futóboltja mellett, és mi lenne ha… Így pár éve, minden "nem létező" szabadidőmet ott töltöm - versenyzőként, edzőként, "rehabos kolléganőként", teljes szívemmel és minden porcikámmal a futókért, vagy adott esetben a nem futókért.

• Mi a hitvallásod rehabosként?

Szívből, szeretetből: megértés, megérzés és mozgás - csak hogy alliteráljon. :)

Megértés, mert az első alkalmakon órákon keresztül képes vagyok magyarázni kutatásokról, az emberi test működéséről, a mozgásszervi problémák kialakulásához vezető körülményekről. Egy kezelés csak ideig-óráig tart, míg a saját testünk megismerése egy életre elkísér. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy ha az emberek megértik testük működését, problémájuk gyökerét, terápiájuk tudományos hátterét, akkor sokkal kitartóbban és szorgalmasabban vesznek részt benne, s ezáltal nagyobb az esélyük a gyógyulásra.

A megérzés leginkább egy mély figyelem. A hangsúly mindig a hozzám forduló emberen van, hiszen minden apró rezdülése fontos. Sőt, van hogy fontosabb, mint egy RTG-felvétel. És ha én figyelek rá, ő is könnyebben fog megtanulni magára figyelni, hallgatni a testére, megtalálnia a testtudat és a lélek összhangját.

S végül, de nem utolsó sorban a mozgás, pontosabban rendszeres és változatos mozgás. Ha a saját utamat a születésemmel kezdtem, ez esetben az ősemberekig kell visszamenni. Őseink gyalogoltak, futottak, kúsztak, másztak, ugrottak, hajoltak, emeltek, így testük ennek megfelelően egyszerre volt gyors, erős és rugalmas. Sajnos a civilizált életmód azt eredményezte, hogy kicsi korunk óta mesterséges talajon, cipőben járunk, beülünk az iskolapadba, majd az íróasztal mögé, görnyedünk a számítógép előtt, a mobilok fölött, autóval megyünk mindenhova, túl sokat és egészségtelenül étkezünk - és még sorolhatnám. Életmódunk gyökeresen megváltozott, de evolúciós szempontból nem váltunk lajhárokká, a testünk még mindig egy folyamatosan és változatosan mozogni akaró gyűjtögető, vadászó ember teste. Így minél nagyobb a szakadék a testünk használata és a testünk tényleges szükségletei között, az annál nagyobb bajt tud okozni. A mozgásszervi problémák túlnyomó többsége pedig pont erre az eltávolodásra vezethető vissza, így a leghatékonyabb gyógymódot is itt kell keresni.

Ez most egy kicsit elvontnak hangzik, de talán egy példán keresztül érthetőbb. Vegyünk valakit, aki egy rendkívül stresszes munkahelyen egész nap a monitorja előtt ül, mindenhová autóval jár, esténként alig várja, hogy mindenki békén hagyja és leülhessen a tévé elé. Mivel tudja, hogy a rendszeres mozgás fontos, szabadidejében eljár futni. Sőt, nemcsak eljár, hanem igazán szereti is csinálni, hiszen azt érzi, hogy ezáltal sokkal kiegyensúlyozottabb lett az élete. Inspirálja az is, hogy egyre gyorsabban fut, és egyre hosszabb távok megtételére képes. Aztán fokozatosan valami elromlik, és mostanra már reggelente alig tud ráállni a lábára. Az orvos szerint Achilles-ín gyulladása lett. Ezen a ponton sokféleképpen alakulhat a hobbi futó sorsa. Kaphat szteroid injekciót, egyéb, nem szteroid gyulladáscsökkentőt, de a lokális kezelések, passzív és aktív terápiák széles választéka is -szó szerint- a lábai előtt heverhet. De az is lehet, hogy megérti azt a tudományos bizonyítékokon alapuló összefüggést, hogy a görnyedt testtartása, a folyamatos stresszes életmódja és az egyoldalú sportolás okán hogyan is került ilyen állapotba a lába, és hogy ha ezeken nem változtat, akkor még a legjobb terápiák után is, újra és újra ilyen jellegű problémája lesz. Tehát rehabilitációs szakemberként akkor leszek a legeredményesebb, ha a lábának a kezelése mellett a teljes emberrel és a sérülésének legvalószínűbb okaival is törődöm. Viszont én csak heti pár órában tudok neki ebben segítségére lenni, így fontos, hogy ne csak fascia késekkel, floss szalagokkal, speciális fogásokkal, divatos feladatokkal villogjak, hanem minél több mindent megmutassak, ami által képessé válik arra, hogy heti több mint 140 órában ne saját maga ellen, hanem testének helyesebb használata és egyben saját gyógyulása érdekében cselekedjen. A legnagyobb csodák akkor történnek, amikor az emberek rájönnek, hogy tényleges a saját kezükben van a gyógyulásuk kulcsa. Ezek a pillanatok minden fáradtságot megérnek.

Nem vagyok varázsló. Inkább csak képes vagyok rávenni az embereket arra, hogy meg akarjanak gyógyulni, és meg tudom mutatni nekik, hogy hogyan is tegyék. Talán azért, mert a mozgás iránti szerettem rendkívül fertőző.

• Milyen esetekben forduljunk gyógytornászhoz és mikor masszőrhöz, esetleg ortopédiára?

Ez egy nagyon messzire vezető kérdés…

Magyarországon csak az orvosok diagnosztizálhatnak, írhatnak fel gyógyszert, államilag finanszírozott vizsgálatokat és adhatnak beutalót más szakorvoshoz, illetve gyógytornára.

Az állami ellátás keretein kívül azonban bárki szabadon felkereshet egy magán praxisban dolgozó gyógytornászt, vagy sportrehabilitációs trénert is. (A sportrehabosok kompetenciái nem azonosak, de hasonlatosak a gyógytornászokéhoz -ezért is szokták sokszor összekeverni őket. Egy részük a gyógytorna, gyógytestnevelés, másik részük inkább a testnevelés, edzői irányból érkezik. Sajnos államilag finanszírozott ellátásra ez esetben nincs lehetőség.) Csak az első kérdés okán emeltem ki ezt a kettőt, de még jó pár mozgásterápiás irányt fel lehetne sorolni. A közös bennük, hogy ezek a szakemberek nem diagnosztizálhatnak, hanem csak állapotfelmérést végezhetnek és hogy vezetésükkel a rehabilitáció, vagy a sérülések prevenciója a -különböző fajtájú, intenzitású- mozgás segítségével történik. Ők ezen a területen rendelkeznek hatalmas tudással és tapasztalattal.

A masszőrök ehhez képest nem mozgás alapú, passzív kezelést nyújtanak, amelynek inkább a regeneráció elősegítésében és wellness szolgáltatásként van rendkívül fontos szerepük.

És akkor most jöjjön a kitérő válasz! Van egy statisztika, amellyel már több ízben találkoztam a tanulmányaim során. E szerint az egyik leggyakoribb mozgásszervi probléma, a derékfájdalom esetében a páciensek csupán 1-3 %-a szorul valójában orvosi ellátásra, a többieknek megfelelő mozgásra, mozgásterápiára lenne szükségük. Csak a páciensek 5-10 %-a az, aki csakis gyógytornászi kompetenciába tartoznak, a maradék 90-85 %-nak viszont a napi szintű rendszeres és változatos testmozgás, esetleg mozgásterápia lenne a legmegfelelőbb. Most véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy felesleges lenne egy csomó egészségügyi szakember munkája, és nem célom az egészségügyi rendszer kritizálása sem, hanem inkább arra szeretnék utalni, hogy egyéni szinten, a napi szintű, változatos testmozgás iránt elkötelezett szemlélet milyen hasznos lehet akár már megelőzés szinten is. Sajnos a rendelőben várakozás nem a legegészségesebb állóképességi sport!

• Jelenleg mi a javallott eljárás a sporttevékenység előtti/utáni bemelegítés, mobilizálás, levezetés, nyújtás (stb.) témájában? Vannak-e létjogosultságukat vesztett, korábban örökérvényűnek hitt metodikák?

Sajnos meglepően sok amatőr sportoló egyáltalán nem melegít be és vezet le. Így, ha ebből indulunk ki, akkor már egy elavultabbnak mondott gyakorlatsor is előrelépés. És hogy mi a javasolt eljárás? Én például mást tanultam edzőként és mást rehabilitációs szakemberként. És ahogyan a tudományos ismereteink bővülnek, szerencsére ezek is változnak. Hiszen nem szégyen valamiről azt mondani, hogy már másképp látom.

Ha nagy általánosságban szeretném összefoglalni, a bemelegítés lényege, hogy mind fizikálisan, mind pszichésen felkészítse a szervezetet az edzésre. A bemelegítés során a lassabb, óvatosabb, nem teljes mozgásterjedelemben kivitelezett mozdulatoktól haladunk a gyors és teljes mozgásterjedelemben kivitelezett mozgásokig, az általános gyakorlatoktól pedig a sportspecifikus, sőt edzésspecifikus gyakorlatokig.

A levezetés célja elsődlegesen az, hogy a szervezet fokozatosan lenyugodjon. Az edzés maga is egy stressz, s ebből kiindulva akár egy meditációs gyakorlatsor segítségével is ellazulhatunk. Ezen túlmenően az edzés utáni regeneráció is fontos, melyben az SMR hengertől kezdve, különböző nyújtási technikákon át, akár különféle masszázsok és kezelések is a hasznunkra lehetnek. Ezek közül a hengerezést és a nyújtást szeretném jobban körbejárni.

Az általában ismert technikával történő hengerezést edzés után alkalmazzuk, mert bemelegítésként még akár a sérülés veszélyét is növelheti. Viszont hengerezni nemcsak edzés után lehet, hanem akár a nap végén is, vagy akár munkából picit felállva, átmozgatás gyanánt. Sőt, tarthatunk az íróasztalunknál is egy triggerlabdát, és azzal néha átmasszírozhatjuk egy-egy testrészünket.

Az egyik legtöbb vitát talán a nyújtás szokta kiváltani. Már az is megosztja az embereket, hogy szükség van-e egyáltalán rá. Jelenlegi ismereteink szerint nem is az izmot, hanem az azt körülvevő kötőszövetes burkot (fasciát) nyújtjuk, pontosabban tágítjuk. Ezen okból kifolyólag a statikus nyújtás helyett én a dinamikus lendítések és az ellenállásos nyújtás híve vagyok. Az ellenállásos nyújtás során a gyakorlatokat kis mértékben aktivált izomzat mellett kell kivitelezni. És aki ezt most nem érti, az képzelje el, hogy most ébredt fel, és nyújtózkodjon egy nagyot a takarója alatt! Sőt! Ha abba is belegondolunk, hogy még az állatok is szoktak nyújtózkodni, akkor egy ehhez hasonlatos mozdulatsor miért is lenne felesleges?

• A különböző sportokra különböző eljárásokkal kell felkészülni, vagy elvileg ugyanaz a metodika alkalmas az erőemeléstől, a gyöngyhalászaton át, az ultratávú futásig?

Az egészséges alap szerintem mindenhol egyformán fontos. Viszont minél komolyabb szinten sportol valaki, annál speciálisabb lesz a felkészülésük is annak érdekében. De ne felejtsük el, hogy az élsport és a versenysport nem is az egészségről szól, hanem arról, hogy valaki a sportágának egyik legjobbja lehessen.

• Mi a véleményed az ultratávú futásról?

Kevesen tudják, hogy számomra az úszás a legfontosabb, de a nagy szerelmem a futás lett. Ráadásul az ultrázást mindig is nagyon közel éreztem magamhoz, de mivel még sohasem próbáltam, így inkább plátói a viszonyunk. :)

Szeretem, mert amellett, hogy a futás az egyik természetes mozgásformánk, mondhatni nagyon emberi is. A hosszútávfutók között eléggé ismert az a tudományos álláspont, mely szerint a verejtékezésen keresztül egy olyan rendkívül hatékony hőszabályozással rendelkezünk, melynek köszönhetően rendkívül hosszú időn keresztül vagyunk képesek futni, gyors tempóban gyalogolni. Ráadásul a szervezetünknek szüksége is van a napi több órányi, alacsony intenzitású mozgásra. S ne feledkezzünk meg a rendszeres futás fizikális és mentális előnyeiről sem!

Manapság egy kicsit divatos is lett ultrázni. Nagyon sokan döntenek úgy, hogy nem a félmaratoni idejükön akarnak javítani, hanem először 50, majd 100 - 200 km-eket szeretnének futni. Ennek azonban nagyon sok buktatója van, és ami a legveszélyesebb, hogy ezek sokszor csak évek alatt válnak nyilvánvalóvá. Az ultrások pedig végletekig ki tudják zsigerelni a testüket, hiszen az szinte mindent kibír.

A szememben az az igazán jó ultrafutó, aki évtizedeken keresztül, sérülés nélkül tud szenvedélyének hódolni. Szerintem ehhez elengedhetetlen, hogy minél egészségesebben, harmonikus testfelépítéssel vágjunk csak neki, mert maga a felkészülés és az áhított táv teljesítése rendkívül hosszan és egyoldalúan terhel. A terhelés pontos megtervezése ugyancsak elengedhetetlen. Hiszem, hogy ez esetben a kevesebb tényleg több, és nem a legtöbbet edzők lesznek a legeredményesebbek. Harmadrészt az egyoldalú terhelést ellensúlyozni is kell, mert nem elég viszonylag lassú tempóban hosszan és sokat futni, hanem egyúttal erősnek, gyorsnak, rugalmasnak, ez által egészségesnek is kell maradni. És nem utolsó sorban a megfelelő regenerálódásra is oda kell figyelni. Ez a rengeteg feladat azonban már jóval túlmutat egy egyszerű szabadidős elfoglaltság határain.

• Mik a tapasztalataid, mely testtájak, mely testrészek sérülnek leggyakrabban egy emberen? Mik ennek az okai és mit tehetnénk ezek ellen?

Mivel leggyakrabban futók keresnek meg, és leginkább azért, mert olyan sérülésük van, ami már akadályozza őket az edzésben, így a túlterhelésből adódó és a lábat érintő problémákkal találkozom a legtöbbet. Viszont az állapotfelmérések során szinte minden esetben találok testtartásbeli problémákat, és rendkívül gyakori a gerincferdülés is, amely egyértelműen a civilizált életmódunk lenyomata.

Sajnos napi 8-10 órányi egysíkú, leggyakrabban ülésben végzett tevékenységünk ellensúlyozására a heti pár órányi, ugyancsak egysíkú mozgás édeskevés. Másrészt ahhoz viszont pont elég, hogy a test egyes részeit túlterhelje. Furcsa kettősség.

• A sérülések "helye", jellege szempontjából van különbség egy nem sportoló, vagy egy sportoló ember között? Van különbség az egyes sportot űző esetek között (pl.: sakk vs. rugby)?

Mint ahogyan arra már többször utaltam, a mozgás nélküli életvitel ugyanolyan veszélyes, mint az egyoldalú, túlzásba vitt sport. Egyik esetben a mozgás hiánya okozza a problémát, a másik esetben a túlterhelések. Vagy -csak hogy bonyolultabb legyen- egyszerre mindkettő.

Természetesen minden sportnak megvannak a maga jellegzetes kockázatai (general warning index), hiszen egy vízilabdázó teljesen másképp, más körülmények között használja a testét, mint mondjuk egy focista. Viszont minden embernek is megvannak a maga sajátosságaiból adódó egyéni veszélyfaktorai (specific warning index). Ha ezt a kettőt összevetjük, akkor megkapjuk azokat a rizikófaktorokat, amelyekre egy adott sportolónak a sportolói pályafutása során mindig figyelnie kell. Köztudott például, hogy az elülső keresztszalag (ACL) sérülés hosszú távon is gondot okozhat, hiszen a térdet érő erőhatások elnyelésének és eloszlatásának a mechanizmusa megbomlik, ami rendkívül könnyen térdízületi porckopáshoz vezethet. Mivel különböző sportok különböző módon veszik igénybe a térdet, így egy korábbi ACL sérülés is más és más szintű kockázatot fog jelenteni úszónál és egy síelőnél.

Azonban az egyéni profil a nem sportoló emberek esetében, a hétköznapi élet kihívásaira, szabadidős tevékenységekre is jól alkalmazható. Ha egy nénike fájós térddel bebiceg az orvoshoz, akkor nagy eséllyel kap porcerősítőt egy "Tessék többet mozogni!" vagy egy "Tessék kímélni!" tanácsot. A porcszövetnek azonban nincsen közvetlen vérellátása, így a tápanyagok is más módon jutnak el oda. Ennek mechanizmusát ízületi pumpának nevezzük, mert az ízület mozgása teszi lehetővé, hogy a porcba tápanyag kerüljön és onnan a salakanyagok távozzanak. Tehát ha nem mozgatjuk az adott ízületet, a porc tápanyagellátása romlik, ami ugyancsak a károsodáshoz vezet. Igen, mozgatás nélkül a gyógyszer hatóanyaga sem fog oda eljutni. De az sem mindegy hogy a nénike hogyan mozoghat és hogy hogyan képes mozogni. Éppen ezért sokkal eredményesebb, ha a bicegős nénike sajátos adottságait és egyedi lehetőségeit, sőt a mozgáshoz való pszichés viszonyát is figyelembe véve egy olyan fenntartható és változatos mozgásprogramot találunk ki a számára, amely messze túlmutat még a pár alkalmas gyógytorna keretein is.

• Szakmai szemmel milyennek ítéled meg a hazai szabadidő sportolók általános egészségi állapotát?

Általában aggasztónak látom az általános egészségi állapotukat, hiszen a legtöbben nem ismerik eléggé testüket és saját sportágukat sem. Viszont amikor áttévedek az uszoda melletti wellness részre, ráébredek, hogy voltaképpen én egy rózsaszín burokban élek, amit szürkének látok.

Sajnos a civilizált életmódunk mellett a testünk természetes terhelését mesterségesen kell pótolnunk. Szerencsére olyan emberekkel foglalkozhatok, akinek a rendszeres testmozgás már az életük része. A szabadidősporton keresztül élik … éljük ki a napi mozgás iránti igényünket, segítségével vezetjük le a stresszt és érünk el sikereket.

A legnagyobb probléma az, hogy a hobbi szinten sportolók, nagyon gyakran leragadnak kedvenc mozgásformájuk mellett. Heti 5-6 alkalommal is edzenek, sőt, rengeteget versenyeznek is, a pihenésre, regenerálódásra pedig már alig jut idejük. Az edzés mennyiségének és intenzitásának a növelésével kezdetben nagyon gyors fejlődést tapasztalnak, s ezen a sikerélményen felbuzdulva még többet akarnak. Ez az út, azonban nagyon sok veszélyt rejt magában. Edzői énemmel rendszeresen vívok csatát, mikor látom, hogy rövid távon milyen eredményekre lenne képes valaki. Versenyzői fejemmel pedig tudom, hogy iszonyat nehéz ilyenkor visszafogni magunkat.

De térjünk csak vissza a fájós lábú futó példájához! Ő az ülve görnyedő, rengeteg stresszel járó életmódját ugyancsak egy egyoldalú terheléssel próbálta kompenzálni. Nem a futással van a gond, hanem a szélsőségekkel. Az egyoldalú edzés nem tudja pótolni a kiesett napi több órányi folyamatos és változatos mozgást. Másik nézőpontból viszont rengeteget jelent már az az egy mozgásforma is! Sokkal több mint a semmi! Egy fantasztikus ugródeszka a változatos és harmonikus terhelés irányába! Hiszen ha csak annyit tesz kezdésképpen, hogy rendesen bemelegít, a futóedzéseit is változatosabban állítja össze, majd edzés után levezetésként picit meditál, elvégez pár légzőgyakorlatot, lehengerez és egy nagyobbat tornázik, már nem csak futott. Sok kis lépéssel pedig nagyon messzire lehet jutni, vagy akár futni is. 🙂