Átmenetileg ez is egy időszak... 2.

Testiség

Az OK, hogy a kis lelkem pár hét alatt rehabilitálódik. Új értelmet kap számára a munka, megtelik motivációval, majd önbizalomtól duzzadóan, ragyogó szemekkel tekint a szebb jövő felé!...

De mi van ezzel a mostoha sorba taszajtott porhüvellyel? Szerencsétlenre én is állandóan csak panaszkodok, hogy lehetne erősebb, gyorsabb, futhatna pályacsúcsokat, miért sérül meg, stb.. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy a szárnyalgató tudatom nem nagyon tud kitalálni akkora hülyeséget, amit ez a vézna kis szervezet meg ne valósítana. De hogy ennek milyen ára van, vagy hogy mennyi idő múlva kaparja össze magát nyomorult kis testem egy-egy Phidippides-hez hasonló mutatvány után, az már más tészta. És mivel "hangulatilag" tényleg villámgyorsan összeszedem magamat, pontosan ezért érdemes a számok mögé néznem és a jelentkező "apró" jelekre figyelnem, hogy láthassam testem tényleges állapotát. A számokat látva pedig könnyebben hajlok én magam is az átmeneti időszak szigorú betartására. Tehát csak semmi keménykedés, ez a pihenés időszaka!

Csapjunk a lecsóba!

Őszinte tiszteletem és elismerésem azoknak a sporttársaimnak, akik egy-egy ultratávú verseny után napokkal újra munkába tudnak állni és értelmezhető, hasznos, építő jellegű edzésmunkát tudnak végezni! Számomra ez a jelenkori eszemmel felfoghatatlan! Mondom ezt azért, mert saját tapasztalataim alapján, nekem a teljesértékű edzésmunkához hetekig tartó regeneráció szükséges. Ahhoz, hogy halandóságomat szemléltetni tudjam és valahogy átadjam nektek, hogy mekkora sokkhatást jelenthet az emberi testnek egy becsületesen teljesített ultrafutó verseny, konkrét példát hoznék. S mivel a legutóbbi élményeim a legfrissebbek, ezért a példákat a tavaly novemberi Phidippidest követő átmeneti időszakból merítem.

Lássuk, mit műveltem magammal és hogy ezt mit jelentett a testemnek:

Nem vagyok benne biztos, hogy maga a verseny a szigorúan vett Kouros-i kritériumoknak megfelel, azért talán szódával (kis jóindulattal) elfogadhatjuk ultrafutásnak: 490 km (na jó, az órám 489,6 km-t mért) futás, 68:36'01" alatt. Remélem, ez így megfelel!

Minden mindennel összefügg, azonban az átláthatóság (és a rendszerezettség) kedvéért vegyük sorba a dolgokat témánként:

Küldöm az ENERGIÁT!...

Mivel az órám az energiafelhasználás számolásával valamiért leállt 19.999 kcal-nál, így a teljes verseny energiaigényét csak kalkulálni tudtam (az időből). Ez megközelítően 32.700 kcal. OK-OK! Mindenki tudja, hogy ezt az energiamennyiséget képtelenség megenni egy futóverseny alatt (mármint futóként) és nem is kell, hisz' ezen az intenzitáson (a verseny időtartamában 92-es átlagpulzussal hasítottam) a felhasznált energia jórésze depózsírból származik és annak "felszabadításához" (ATP-vé alakításához) sokkal kevesebb energia szükséges. Én a versenyt megelőző, töretlen optimizmusomban így is kb. 9.000 kcal-t terveztem magamhoz venni a rendezvény alatt, azonban a beszámolókban említett emésztési problémámnak hála "kissé" eltértem ettől és végül max.: 4.700 kcal-t sikerült magamba diktálnom. Ez amellett, hogy megpecsételte sorsomat és Lukasz elleni versengésemet, (finoman szólva is) kihatással lett pár egyéb tényezőre:

Wiener Sängerknaben

A verseny testemre gyakorolt leglátványosabb hatása a daliás alkatom átváltoztatása volt. Sosem volt rám jellemző az ún. dokkmunkás-felsőtest (pl. még senki sem kevert össze Dwayne Johnson-nal), de amivé apasztott ez a kiruccanás, az már tényleg kritikán aluli...

Hosszú versenyek során onnan tudom, hogy "jól teszem a dolgomat", hogy jó fél nap elteltével elkezdem megérezni, amint testem megkezdi a zsírpárnáim bontását. Ez most így meredeken hangzik, de én a testi tünetekből, az elmúlt évek tapasztalatai alapján erre jutottam. Mondjuk úgy, hogy ekkoriban a zsírpárnáim (nem a bőröm, nem az izmom) tapintásra érzékennyé válnak. Tök érdekes, mert nagyon körülhatárolhatóan érezhető ez a folyamat a hasfalam és a csípőm környékén (én ott szoktam "ezeket" tárolni). Ami novemberben viszont újdonságként hatott az a hosszas energiahiány okán bekövetkező izombontás. Ugyanis a fent említett érzést éreztem a mellizmaiban is a 2. és a 3. nap folyamán. Akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de verseny után első alkalommal a tükör elé állva elég látványos volt, hogy a 3 napnyi futás és kb. 1,5 napnyi éhezés hatására egy 10 éves kórista kisfiút sikerült kovácsolnom a testemből... (Ha jót akartok röhögni, csatolt képek a galériában.) A lányok észrevételei alapján a farizmaim is az energiahiány áldozatául estek (az a tükörből nemigen látszott), de ezek csak a látványos veszteségek voltak. A folyamat nyilván a teljes testemre igaz volt. És hogy mindez hogyan befolyásolta funkcionálisan az izomzatomat? A továbbiakban tárgyalom.

Sérülések, sajgások, ödémák

Habár én baromira nem szeretem közszemlére tenni a sportsérüléseimet (szerintem azok egytől egyig hibák és hiányosságok következményei), de most beszámolnék róluk, ...ha lettek volna. Nem voltak. A talpamat szétvertem a 3 napnyi klaffogásban, de semmi külsérelmi nyom nem keletkezett. Egyszerűen csak 2 napig sajgott az a kb. 592-3 ezernyi becsapódás (72rpm átlag). Ezzel nyilvánvalóan összefügg, hogy a lábfejeim és a lábszáraim viszont teljesen beödémásodtak a futás másnapjára. Ez az elefántokat is zavarba hozó "csőláb" a kompressziós zokni ellenére is nagyjából 3 napig velem maradt, de ezalatt szépen, lassan felszívódott.

Testsúly

Amikor beszélgetések során a szóba kerül a Phidippides, a top3 kérdés között szerepel a "Mennyit fogytál?". Erre az egzakt válaszom: Fogalmam sincs. Vagy legalább is csak nagyságrendileg tudom megmondani... "Ezt a hülyét!"-gondolhatjátok. De mindjárt kifejtem, hogy miért vállalom hülyeségem keserű kenyerét is akár!

Mert hiszen minden nap (minden edzés előtt) ráállok a mérlegre, de egyrészt ezt csak itthon tudom elvégezni. Versenyek esetén a szállások megválasztásában nem szempont a fürdőszobai mérleg megléte. De ez amúgy is tökre felesleges volna. Miért? Mert testsúlyunk napi szintű ingadozásában a gyomor-, béltartalom mellett a vízháztartásunk játszik a legnagyobb szerepet. Namost, egy versenyt megelőző szénhidrát feltöltés áldásos hatásaként az izmokban, májban felhalmozott glikogén rengeteg vizet képes megkötni (1 kg-ot simán bepuszil), így már a verseny előtt méricskélt súlyom sem lenne releváns, verseny után pedig ennek a vízmennyiségnek látszólag többszörösét halmozta fel szervezetem a fent említett ödémák formájában. Szóval a méricskélést hazaérve kezdtem meg a verseny után bő 1 hét elteltével.

Ennek tanulsága alapján akkor 1 kg mínuszban voltam a rajt előtti önmagamhoz képest. Ehhez az elhanyagolható különbséghez azért kellett az is, hogy a befutó utáni 1 hétben MASSZÍVAN étkeztem. Brutális, gusztustalan, már-már perverz étvágyam volt, úgyhogy a tényleges tömegvesztés valamivel több lehetett (1 hétig mindent, mindennel, bármikor megettem), de az ödémák miatt ezt kimérni esélytelen lett volna. 1 hét elteltével újra elkezdtem számontartani az étkezéseimet, hogy véget vessek a zaba-tébolynak és lehetőleg ne ész nélkül egyek.

(Én erre egy telefonos applikációt használok. Lehet röhögni, de baromi meglepő dolgokra bukkanhat az ember, ha őszintén és pontosan elkezdi naplózni azt a sok hülyeséget, amit a szürke, csendes hétköznapokon megeszik. Én pl. anno azt hittem, hogy tudatos sportolóként megközelítően jó arányban és mennyiségben étkezek, de a naplózással kiderült, hogy valójában fogalmam sem volt mit csinálok és meg sem közelítettem az igényeimet (makrotápanyag szinten)!)

És hogy visszatérjünk a zaba-téboly megfékezéséhez: ez azért nem ment felhőtlenül... Erre bizonyíték az átmeneti időszak energiamérlege, ami heti vonatkozásban a következőképpen fest: (az 1. héten ugye nem mértem) a 2. hétben +1.700 kcal, a 3. hétben +1.800 kcal volt és csak a 4. hétre bírtam -610 kcal-al zárni a hetet. Ennek megfelelően heti átlag 0,5 kg-ot hoztam vissza, szóval a heti átlagsúlyokat tekintve, 3 hét alatt találtam vissza a verseny előtti testsúlyomhoz. Adatok alant, a galériában.

Ízületek

A verseny alatt tökéletesen negatív volt minden. A célbaérést követő napon kezdtek el fájni a térdeim, de ez a fájdalom 3 nap után megszűnt és azóta sem talált vissza.

Genetikai állományom tekintetében, apai ágról nem valami szívderítő a helyzet. Szegény nagyanyámnak idős korára mindkét oldali csípőprotézist és egy térdprotézist kellett beültetni, mert ízületei annyira tönkrementek élete során. Anyai oldalon viszont a Mátrából származó hegyi emberek éltek, akiknek (amennyire én ezt meg tudom ítélni) stabilabb ízületeik voltak. Az, hogy kitől mit, miből mennyit örököltem, ebben a vonatkozásban megmondhatatlan. Mindenesetre a nagy számok törvénye alapján az ízületeim minősége tekintetében, örökségem nagyobb részt az anyai oldalról származhat, mert hosszú távon semmi problémám nem adódott ilyen testrészemmel. OK, azért tegyük hozzá: más világot élünk. Az én életem során nekem már van alkalmam ízületvédőket szedni (szedem is), én legnagyobbrészt sportolással terhelem az ízületeimet, ami egy természetes mozgásforma, amit bemelegítéssel kezdek, levezetéssel végzek, elosztom a terhelést, stb., míg a régiek 0-24 órás fizikai munkában éltek, ami sok esetben messze állt az egészséges szinttől és az ergonómiától.

És ha már erről beszélünk, hadd' fényezzem kicsit magamat! Gondolom a testalkatom és a mozgásmintám, ha nem is egy iskolázott "atléta technika" (messze nem!), azért valószínűleg van olyan szimmetrikus és harmonikus, hogy ne tegye tönkre a szervezetemet sem az edzések, sem a vég nélküli csoszogások során. Ez sem árt, ha sportol az ember...

Izomzat, inak, izomerő

Sérülésem ezen a fronton is zéró. Mármint attól eltekintve, hogy szétvertem a talpamat, az izomzatom jelentékeny részét mozgási energiává, szén-dioxiddá, valamint vízgőzzé alakítottam és csupán egy vézna bőrizomtömlő maradt csoffadt kis testemen...

Az izomerő szemléltetése is egy olyan téma, amit nehéz egzakt értékekkel szemléltetni (mármint itthon, "konyhai" eszközökkel). Ha mégis ilyenre vetemednék (és miért ne tenném), akkor az erősítő edzést hívnám segítségül. Az időszak első 2 hetében nem erőltettem az edzőtermi edzést. A 3. héten látogattam le első alkalommal. Mit mondjak, az eredmény elég röhejes lett, mindazonáltal igen tanulságos! Guggolás során bő 70%, elemeléssel 75%, fekve nyomás során 80%-át tudtam megmozgatni a verseny előtti "munkasúlyaimnak". Ja és 5 sorozat helyett 3-at végeztem, időnként alacsonyabb szériaszámmal ("igény" szerint). Nem kockáztatom megbecsülni, hogy a visszaesésem mekkora hányada származik az 1 havi kihagyásból, mekkora az izomvesztésből és mekkora a mentális része mindennek (egy kis önsajnálat sosem árt), de az tény, hogy a 3. héten még minden erőgyakorlat végtelenül szánalmasan ment (a plank-től a kettlebellig, minden)! Persze ez is (mint minden az életben) gyakorlással fejlődik, de ez a mértékű izomtömeg-csökkenés és a vele járó gyengeség hetek alatt állnak helyre, nekem pedig az átmeneti időszak során csak a folyamat megkezdése volt a célom. Szóval nem erőltettem a munkasúlyok növelését, inkább a mozdulatokat gyakoroltam és a saját testsúlyos gyakorlatokra (+kettlebell) koncentráltam.

Futómozgás

A futóedzéseket is igyekeztem fokozatosan visszalopni az életembe. Az első hetet, gondolom nem kell magyaráznom, teljesen kihagytam. A második héten csak akkor futottam, amikor kedvem szottyant rá és ilyenkor sem volt semmilyen cél meghatározva, azaz mégis: maximum 60 percen belül be kellett fejeznem a futást. A 3. héten már minden edzésnapon (hétfőtől szombatig) edzenem kellett, de még ekkor sem akartam magamat célokkal terhelni, így csak felső korlát volt (max. 15 km). A 4. héten pedig egy klasszikus pihenőhetet teljesítettem, ahol megszabott napokon, megszabott távokat futottam.

És hogy mindez az eddig sorolt sok-sok tényező mihez vezetett és milyen hatása volt a futásomra? Hát... Az első edzésen mozgásom harmóniáját, szimmetriáját és mozgástartományait egy lábonlőtt bányalóéhoz tudnám hasonlítani. Szóval igen, végülis hazaértem valahogy... Aztán persze ez is egyre olajozottabb lett. Bár élvezni még nem élveztem, de egyre gyakrabban voltak olyan periódusai a rendszerint 5-10 km-es futásaimnak, amikor nem akartak gyanútlan járókelők a segítségemre sietni. Arra viszont pontosan emlékszek, hogy a verseny után 2 héttel, tehát december 10.-én teljesítettem az első fájdalom- és kínlódásmentes edzést! Ehhez gondolom kellett már egy működőképes izomzat, jól funkcionáló vérkeringés és némi állóképesség! És december 19.-én, tehát bő 3 héttel a verseny befejezése után éreztem újból ismerősnek a testemet! Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a regenerálódott szövetek már kellő mozgástartományokat engedjenek, a kómából felébredt izomzatom kellő stabilitást biztosítson a mozdulataimnak és a megtámasztásoknak és mindezzel a keringésem és az anyagcserém is bírja tartani a lépést.

Szóval bő 3 hét és már fel is ocsúdtam a 7. Authentic Phidippides Run verseny teljesítéséből. Azért még egy teljes hétig töketlenkedtem utána, mert a versenyen (hazafelé futva, Korinthosznál, a felüljáró alatt) 4 hetet adtam magamnak!

És milyen jól jött plusz 1 hét szabi! Mégis, hova a francba rohannék... 😊