A kísérőkről

Már majdnem elkezdtem írni a soronkövetkező posztot valamilyen tökéletesen általános témáról, amikor bevillant, hogy végül miről kellene/illene írnom!

Annyi futó számol be csodálatosabbnál csodálatosabb eredményeiről, annyi edző csillogtatja felkészültségét az egyes hírfolyamokon, miközben egy jelentős "tényezőről", egy sok esetben meghatározó szereplőről csak elvétve lehet olvasni, vagy hallani a hőskölteményekben (tisztelet a kivételnek!). Ez pedig nem más, mint a kísérő!

Basszuskulcs!... Már én is hány témát érintettem és még egyszer sem foglalkoztam azzal a személlyel, akinek a segítsége nélkül valószínűleg a kertkapuig sem jutnék el.

Kezdjük nyomban egy sikamlós kérdéssel: Kísérővel, vagy nélküle?

• Ez mindenkinek a szuverén döntése. De ami biztos: semmi sem fekete, vagy fehér. Számomra pro, kontra érthető mindkét vélemény. Én a futás mindkét oldalát szeretem és éppen ezért gyakorlom mindkét módon.

Azonban! Amikor én VERSENYEN indulok, kötelességemnek érzem megtisztelni a szervezőket és a versenytársaimat azzal, hogy a lehető legtöbbet hozom ki magamból az adott rendezvényen (ellenkező esetben semmi keresnivalóm a VERSENYEN, hisz az egy VERSENY...). Ehhez pedig elengedhetetlen a külső segítség. Tehát megmérettetésekre (ha megoldható) kísérővel megyek. A magányos futások pedig megmaradnak az edzésekre, kalandoknak és élményeknek...

A kísérő személye:

• Nekem hatalmas szerencsém van, ugyanis egy családtagom (a menyasszonyom Evelin) az állandóságot képviseli ebben a szerepkörben. Mivel még a munkahelyünk is közös, így napjában elég sok időt töltünk együtt. Tehát nem igényel különösebb szervezőmunkát a részletek egyeztetése, kidolgozása. Mindemellett élvezi a versenyzést, a versenyekkel járó utazásokat, változatosságot, szereti a futóközösséget (a versenytársakat, szervezőket) és nagyon jól bírja a fáradtságot, valamint jól teljesít nyomás alatt. És még egy dolog: úgy ismer engem, mint a tenyerét. Egyből levágja, ha alibizek (sajnos...) és meg tudja különböztetni a nyavalygást a szenvedéstől (pedig mindkét esetben, minden színészi tudásomat latba szoktam vetni...). Úgyhogy számomra Ő az ideális kísérő!
• Evelinen kívül a nagyobb futásokhoz nővérem (Éva) szokott még hozzánk csatlakozni. Az ő személye is nagyon sokat jelent nekem, így pszichésen mindig feldob a tudat, ha a közelemben van.

Mit csinál egy kísérő a mi Csapatunkban? Ez abszolút versenyfüggő.

Versenyen kívül:

• átveszi a szállást, hogy futás végeztével, minél hamarabb jussak zuhanyhoz, vacsorához, ágyhoz. Egy többnapos versenyen (pl. BSzM) ez rengeteget jelent! Mert ott tényleg sokat számít, hogy az egyes versenynapokon mikor és mennyit tud enni, pihenni a sportoló! Egy egymenetes, hosszú ultra után ugyanez pl. annyira már nem is kardinális. (Legutóbbi versenyünk után pl. egy órát üldögéltünk éjszaka a szálloda előterében, mire előkerült az ügyeletes portás és kiderült, hogy máshol van szállásunk. Majd miután átcihelődtünk kiderült az is, hogy az adott helyen pedig melegvíz nem nincs... Mindez 250 km és 34 óra után ugyan kellemetlen, de a befejezett versenyt, és annak eredményét már nem befolyásolta.)
• gondoskodik a kajáról a befutóra! Ha a futó túl gyors, vagy túl lassú egy versenyen, simán előfordulhat, hogy a befutó ideje éjszakára esik, amikor semmi sincs már/még nyitva. És ha még frissítés sincs a célban (sajnos nemegy ilyen versenyen vettem már részt)... Na AKKOR ég igazán a zsír...

Verseny alatt:

Ha morbid lennék, akkor Fekete István verse jutna most az eszembe:

"...Egy árva szomszéd is lehet,

Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok,

És megtaláljon, álomban, békén,

Megtaláljon majd, ha meghalok."

...de nem vagyok morbid, úgyhogy ez eszembe sem jutott... 😊

• Szóval mit csinál Evi verseny során? Ezt versenye válogatja. Pl.: a Milano-Sanremo-n, 285 km-re 4 (azaz: NÉGY!) frissítőpontot alakítottak ki a gondos szervezők. Egy ilyen versenyen természetesen a teljes ellátásomat rábíztam. 50 km-enként cseréltük a frissen feltöltött hátizsákokat. Mint a forma-1-es a kerékcsere.
• Egy Spartathlon, Ultrabalaton, stb. mindjárt más. Ott ugye nem 4 frissítőpont van, hanem kb. 4 km-enként vannak a hivatalos büfék (habzsi-dőzsi). Egy ilyen versenyen leginkább pszichés támogatást jelent a jelenléte. A frissítés elsöprő részét ugyanis előreküldött csomagokkal és a hivatalos frissítő asztalokról oldom meg. Alapvetően én nem is igénylem a folyamatos kísérést, a jelenlétet. Nekem inkább ürügy a nyavalygásra, ha valaki folyamatosan mellettem van. Tehát a hosszabb versenyeken először 100, majd 150 km-nél szoktunk találkozni. Amikor elszomorodok, akkor esetleg 10, de inkább 20 km-enként néz rám. Ha nagy a baj, úgyis mindegy, a kisebb szomorkodások pedig ennyi idő alatt tovaszállnak. Viszont ezzel a ritkább találkozással folyamatosan fenntartjuk a motivációt, mert az újbóli viszontlátás reménye is húz előre.

Nem várt események

• Na ilyenkor mutatkozik meg egy kísérő kreativitása, rátermettsége és tárgyi tudása! Volt már sérülésem, amit Evi tartott szinten a verseny alatt (milyen jól jön ilyenkor az orvosi végzettség). Volt, hogy a rendezvényszervezőkkel kellett alkudoznia (nem magyarul), hogy egyáltalán hozzájussak a frissítésemhez. És volt, hogy éjszaka 30-40 km-t vezetett azért, hogy nekem valahonnan koffeint szerezzen, majd azt eljuttassa hozzám.

És hogy milyen mindez fordítva? Milyen, amikor a hóhért akasztják? Förtelem! Én csak egy félmaratonon próbáltam meg asszisztálni Neki (a Balaton mellett, amit azt hittem, hogy ismerek, mint a tenyeremet.). Tapasztalataim:

• Nem igazán tudtam, hogy aktuálisan, hol is vagyok... Egyszerre 2 pályát kellett volna ismerni (az egyik, amin a futó halad, a másik, amin a kísérő autózik, megközelíti a versenypályát és parkolót talál)
• Fogalmam sem volt, hogy Evi mikorra ér a frissítőponthoz. Baromi fontos, hogy tisztában legyen a kísérő a futója átlagiramával, mert csak úgy tud kalkulálni a táv és idő dzsungelében.
• És ami a legszarabb: engem üthetnek, kínozhatnak, fájhatok, éhezhetek, szomjazhatok. Ez mind nem érdekel. De hogy egy szerettemet szenvedni lássam!... Na ne! Nem bírom!... Legszívesebben én (a kísérő) mondtam volna neki (a futónak), hogy MOST menjünk haza, vackoljunk be a kanapéra és igyunk meleg kakaót!... Áh, ez tényleg nem az én lelkemnek való!

Úgyhogy minden tiszteletem a kísérőké! Azoké az önzetlen, névtelen embereké, akik sosem fognak felkerülni márványoszlopokra, DUV-ba, eredménylistákra, pedig hozzásegítenek minket (pávákat) álmaink, céljaink megvalósításához! Ez egy nagyon kemény és összetett feladat, ahol nagy a felelősség! Vigyázniuk kell a futójukra (főleg, amikor az már nem teljesen ura önmagának), ugyanakkor nem szabad elfelejteniük, hogy a sportoló mekkora ügyért küzd és az asszisztencia elsődleges célja, hogy hozzásegítse a futóját a sikeréhez!

Köszönet nektek!